01. - Journey

július 31.

Az éjjeliszekrényemen álló óra hangosan riasztva szakította félbe édes álmaimat. Dünnyögve nyúltam ki a meleg takaró alól, és a szekrényt csapkodva kerestem a leállító gombot, míg végül félpercnyi kutatás után megleltem, s haragosan rácsaptam, amiért felkeltett. Nem sokkal később a fejemet is kidugtam, érdeklődve figyeltem a zöld számokat a számlapon. 8:05.
- A francba… - a mondatom ásításba fulladt, és nagyot nyújtózva kikeltem az ágyból. A reggelek sosem tartoztak a legjobb barátaim közé, sőt kifejezetten ellenségnek mondanám őket.
- Ébren vagy, édesem? – anya hangja töltötte be az egész teret, mégis halk volt, mintha a földszintről szólt volna.
- Ahha, most keltem.
- Akkor nekiállok a reggelinek, addig készülj el – elsőként a fürdőbe léptem be, a tükörbe bámultam, és elborzadva nyúltam madárfészket ábrázoló hajkoronámhoz. Elég díjnyertes haj, Isabelle, mondd, mivel ápolod, száraz bogáncsokkal? Miközben saját magamat sértegettem, a fogkeféért nyúltam, s megpróbáltam eltüntetni, a kicsit sem kellemes szájszagomat. Hideg vizet locsoltam az arcomba, biztos, ami biztos alapon felébredjek, majd a szobámba visszaérve felkaptam napsárga ruhámat. Ezt még tegnap este készítettem ki, öt másikkal együtt, hogy majd reggel kiválasztom, melyiket vegyem fel. A másik négyet dobáltam be, így is púpos bőröndömbe, amikor meghallottam a dudaszót; nem sokkal később, szeretett barátnőm harsány hangja csendült fel a bejárati ajtóból.
- Szép jó reggelt, mindenkinek!
- Szia Mary! - anya szelíd, mégis erőteljes hangon szólalt meg – Isabelle még a szobájában pakol.
Nem kellett neki fél perc sem, Mary már a szobaajtómban állt.
- Na, hogy állsz?
- Azt hiszem, végeztem; már csak össze kell csukni – a púposan megpakolt, citromsárga bőröndömre pillantottam, majd összeráncoltam a homlokom. Hogyan fogjuk mi ezt összecipzárazni? – Én ráülök, te összehúzod – adtam ki az utasítást Marynek. Azt hiszem, mondanom sem kell, így sem sikerült a hatalmas mennyiségű ruhával megpakolt utazótáskát bezárnunk; míg végül Mary is mellém térdelt, és kettőnk súlyától annyira összement, hogy sikeresen be tudtuk csukni.

Anya hangosan csörömpölt a konyhában, edények ütköztek egymásnak, a vízforraló sikítva adta ki magából a gőzt, friss palacsinta illat lengte be az egész házat, a turmix gép pedig hangosan végezte dolgát. Egy átlagos reggel nálunk. A konyhába beérve megpillantottam az asztalon hatalmas hegyekbe rakott palacsintát telepakolva gyümölcsökkel, és mézszínű patakként juharszirup folyt le róla. Egyetlen szippantás is elég volt, hogy a nyálam csöpögni kezdjen, s egy szempillantás alatt az asztalnál termettem. Kezdésnek ötöt vettem a tányéromra, s már rég a második falatot rágtam, mire Mary leült mellém, s anya is helyet foglalt velem szemben. Amint befejeztük a kaját, s elpakoltunk az asztalon, Maryvel megpróbáltuk lehozni a legalább nyolc tonnát nyomó bőröndömet a lépcsőn, kisebb, nagyon sikerrel. Ilyenkor jövök rá, hogy néha elkel egy férfi a háznál. Sajnos apukám meghalt, amikor hat éves voltam, így csak halvány emlékképeim vannak róla, de sokszor kívánom azt, hogy bárcsak újra láthatnám, beszélhetnék vele, megérinthetném, s visszajönne hozzánk, hogy újra egy nagy boldog család lehessünk. Anyát még a mai napig is sokszor kapom rajta, hogy egy-egy közös fotójukat nézegeti, szeme olykor könnybe lábad, elvesztett szerelme miatt.
- Amint odaértetek, hívjatok fel, hogy minden rendben van-e!
- Rendben, anyu, nem vagyok már kisbaba, nem lesz semmi gond.
- Szeretlek, kicsim – ahogy lehajtottam a csomagtartó tetejét, mellém lépett, s szorosan megölelt.
- Én is téged, anya – puszit nyomtam az arcára, és beszálltam az anyósülésre, Mary türkizkék Mini Cabriojába. Mary is bepattant mellém, majd gyújtást adott, felbőgette a motort, kihajtott az udvarunkból, végre elindultunk Portlandbe. Hátraintegettem anyának, majd a friss levegőt élvezve, elégedetten nyújtóztam el az ülésen. Jócskán tizennégy órás út állt előttünk, így felváltva vezettünk a legzöldebb városig. Minden nyáron egy hónapot töltöttünk Portlandben, Mary nagynénjénél, Carissanál, aki szívesen vezetett be minket az éjszakai városba. A hosszú út során, rekordmennyiségű pihenőt tartottunk, míg végül tíz óra körül beálltunk Carissa Taylor kőháza előtti kocsi behajtóra. A lábaim már elgémberedtek, a derekam fájva tudatta, hogy hosszú volt az út ülve, a szemeimet pedig a fáradtság húzta le. Még időnk sem volt kinyitni a kocsiajtót, amikor a ház bejárati ajtajában megjelent Matteo Taylor, Carissa férje, s két gyermekük, az elbűvölő, 4 éves Abby, és bátyja, a 8 éves Dave. A kicsik felénk futva a nyakunkba ugrottak, míg apjuk a bőröndjeinket emelte ki a csomagtartóból.
- Már annyira vártam, hogy ideérjetek – Abby eltűrt egy tincset a fülem mögé, és kissé hiányos fogsorával, félénken rám mosolygott.
- Azt elhiszem – viszonoztam a mosolyát, majd szorosabban tartottam, nehogy leessen. – De ha szabad tudnom, te miért vagy fent ilyen későn?
Mosolya még félénkebb lett, majd füléig érőre húzódott, s magabiztosan megszólalt.
- Mert azt akarom, hogy ti altassatok el.
- Na jó, akkor gyere nagylány,  ágyba duglak – kezemben Abbyvel beléptem a házba, felvittem az emeletre, és játékosan az ágyra dobtam. Mary ugyanezt ismételte meg Dave-vel. Addig velük maradtunk, míg mindkettőnek le nem csukódott a szeme, s az ajtót magunk után halkan behúzva, trappoltunk le a földszintre. Mat már behozta a bőröndjeinket, kissé fáradtan üldögélt a fal mellett húzódó kanapén. Carissa nem volt még otthon, ami azt jelentette, hogy éjszakás, reggel hat előtt nem igen várhatjuk haza. Carissa Taylor volt az Oregon állami főorvos, így gyakran volt elfoglalt. Férje ügyvédként dolgozott az állami ügyészi hivatalban, míg gyerekei óvodában, illetve iskolában voltak.
- Azt hiszem én is lefekszem, a szobátok a folyosó végén a második ajtó. – Matteo mosolyogva mutatott a szoba irányába. - Érezzétek otthon magatokat!
- Köszönjük Matteo – Mary dallamos hangja csendült fel mellettem, mire Mat még jobban elmosolyodott, s felsétált a lépcsőn a szobájukba. Mary hirtelen a nyakamba ugrott, és vigyorogva ölelgetett. Végre elkezdődött az igazi szünetünk, távol az otthonunktól, így a következő hónapban bármit megtehetünk, hiszen úgy sem ismer senki sem minket.

Prologue ~ One more step

Július 28.

Elszántan indultam meg az óceán felé, figyelve a kéklő égen repülő, hófehér, puha tollú sirályokat. Magabiztosan, ámbár mégis félve néztem a türkizkék, zajosan morajló tengert, mely arra várt, hogy végre magába fogadjon. A puha, arany homokba süllyedt a sarkam, miközben lábujjaimat már mosta a meleg víz. Megremegtem, miközben hűvös, nyári szellő suhant át, végigszelve a partot. A következő húsz percen rengeteg múlhat; elbukok, vagy felemelkedek, és a csillagokig szárnyalok. Ruhám nedvesen, gyűrődve tapadt a testemhez, hajamat csillámló, apró homokszemcsék lepték el. A hangosbemondóból elhangzott a nevem, mire a tömeg felordított, és hangos éljenzésbe kezdett. Mély levegőt vettem, majd megindultam az óceánba. Miután már derékig ért a víz, felmásztam a deszkámra, és evezve tettem meg a maradék utat addig a pontig, amíg úgy nem gondoltam, hogy kellően közel vagyok. A parttól eltávolodva megálltam, és kémlelve figyeltem a víztükröt, a tökéletes hullámra várva. A szívem a torkomban dobogott, beleremegett mindenem, majd a várva várt hullám irányába, nagy lendülettel, elszántan elindultam. A szélét elérve felálltam a deszkámra, és vele együtt sodródva, megindultam a part felé. Nehéz volt magamat tartani az erős sodrás miatt, de az adrenalin száguldott az ereimben, és ez megadta a kellő löketet ahhoz, hogy irányítani tudjam a testemet és a deszkát. Amint biztosan megálltam a lábaimon, egy hátraszaltóval kezdtem a produkciót, majd a gördeszkásokra jellemző kickflipet és még egy tucatnyi fura nevű trükköt használtam, mígnem egy cső alakult ki. A csőbe beérve végig száguldtam rajta; közben a kezemet kinyújtva megérintettem a meleg vizet és csodálva tapogattam a nagy kékséget. Mindig is imádtam a tengert, és értetlenül csodáltam a rejtélyességét. Miután kiértem a csőből, lassan a hullám végére értem, és egy wave trükkel lezártam az előadást. A tökéletes produkciómnak örülve a magasba emeltem kezeimet, kitörő sikollyal gratuláltam magamnak. A tömeg sem tett másképp. A partról elmosódott arcok és torzult kiáltások hallatszottak, ahogy szinte mindenki velem együtt örült. A deszkáról fejest ugrottam az óceánba és elégedetten engedtem, hogy a sós víz átmossa mindenem, és belefollyon a számba. Kibukva a vízből, kiköptem azt, majd újra felülve a deszkára a part felé eveztem, ahova a sodrásnak köszönhetően gyorsan eljutottam. Ahogyan kiértem a deszkámat a talajba állítva anya és Mary felé rohantam, rengeteg embert kikerülve, mintha valami ügyességi pályán lennék. Miután megöleltem őket, több tucatnyian vettek körbe, és idegenek csoportjai, gratulációikat adták át, valamikor megölelve, valamikor csak a vállamat megütögetve. Végre a kivetítőre néztem, ahol az első helyen díszelgett a nevem, százharminckét ponttal; de egyelőre nem tudtam teljesen megnyugodni, mert négyen még vissza voltak, így csak abban reménykedhettem, hogy nem lesznek jobbak nálam.
- Brutális voltál – Kyle, a legjobb barátom hangját hallottam, közvetlen a fülem mögül.
- Úristen, Kyle! – kiáltottam fel, miközben hirtelen megfordultam, és a nyakába vetettem magam. Iszonyatos boldogság kerített hatalmába, amiért eljött és végig nézte a versenyt, hiszen úgy összevesztünk, hogy egy napja nem szólt hozzám, ami nálunk azért elég nagy szó; legrosszabb esetben is csak fél napig bírtuk ki. Tegnap, alvilági kurvának neveztem a jelenlegi „barátnőjét” – köztünk szólva, ideiglenes hálótársát – ami miatt teljesen kiakadt és elküldött melegebb éghajlatra.
- Ki nem hagytam volna – magabiztos mosolyra húzódott szája, kivillantva Colgate reklámba illő fogsorát. Édes Istenem, egyszer belehalok ebbe a mosolyba. Kényszeresen a háta mögé néztem, várva, hogy maga a Sátán bújjon elő onnan.
- A pincsidet hol hagytad? – kérdeztem gúnyosan, kissé gyerekesen, mire ő sértődötten felhúzta a szemöldökét.
- A humorod fejlődőképes, Izzy. Te is jól tudod, hogy Mellissanak hívják, és ő kedvel téged, annak ellenére, hogy te utálod. Bár nem értem miért – az előbbi kellemes pillanat megszűnt, és a légkör egy csapásra fagyossá vált.
-Jól tudod, Kyle, hogy miért utálom, de most ha megbocsájtasz, akkor jobb dolgom is van, mint a boszorkányról beszélgetni – azzal a lendülettel megfordultam, és elviharzottam; vagyis elmentem volna, ha nem hallom meg keserves hangját.
- Sajnálom, Izzy. Nem akartam felhozni, csak…Csak… - szipogása szívbemarkoló hangja csapja meg a fülem, mire nem tudtam megállni, hogy ne forduljak meg, aminek köszönhetően pont megláttam, hogy a hátam mögött, fájdalmas arccal zuhan a térdére, a homokba. Nem tudtam, mire vélni, ezt a hirtelen hangulatváltást.
- Hé, hé. Mi van? – kérdeztem együttérzően, miközben mellé rohantam és én is leborultam hozzá.
- Elhagyott – egyszerűen ennyit tudott kinyögni, de ez is elég volt nekem. Kyle könnyei patakszerűen kezdtek folyni, hatalmas cseppenként csapódva a homokba. Úgy vártam már, hogy végre elváljanak útjaik, de nem így. Nem így, hogy ennyire fáj neki. Megszokásból szorosan megöleltem, fejét a mellkasomra emeltem, és csitítva simogatni kezdtem bozontos, szőke haját. Az örökös napsütésnek köszönhetően, a nap mindig tökéletes színűre szívta ki, ami kicseszett jól állt neki.
- Ne sírj. Kérlek, ne sírj. Megértem, hogy rossz, de hidd el, ezek után már csak jobb jöhet – próbálkoztam a megszokott, klisé, tartalom nélküli szöveggel, amitől nekem is hánynom kellett, hátha célt érek vele, aztán, mintha ’mi sem történt volna, letörölte hirtelen a könnyeit, felkelt a földről, gondosan letörölte magáról a homokot, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon. Na, ez még furább volt, mint az előző. Nem akartam kötözködni vele, így inkább belementem a játékba, és hagytam, hogy felhúzzon.
- Mit szólnál, ha ezt délután megbeszélnénk egy kávé mellett – felhúzta a bal szemöldökét, és érdeklődve várta válaszom.
- Azt hiszem, beszélhetünk róla – őszintének semmiképp nem nevezhető, inkább fanyar mosolyt húztam az arcomra, és lefagyva bámultam, ahogy elsétál a standok felé. Távozása után is még a sziluettjét bámultam, amíg valami ki nem zökkentett ebből.
- Hé, Izzy! Mindenhol téged kerestelek – Marie loholva ütközött a vállamnak, ahova fél kezével megtámaszkodott, a másikkal megmarkolta a térdét és szaporán vette a levegőt. – Most lesz az eredményhirdetés, mindenképp jönnöd kell – észre sem vettem, hogy már az utánam következő szörfösök is, mind bemutatták a produkcióikat.

A kivetítőnél már egy nyárias öltözetű, kedves arcú asszisztensnő vár rám, aki szelíden felterelgetett a színpad szélére, hol már az összes versenyzőtársam elfoglalta kijelölt helyét. Mikor a bírák észrevették, hogy megérkeztem, kezdetét vette az eredményhirdetés. Szépen sorjában felolvasták az előttük lévő papírról a helyezetteket, és pontszámaikat, mígnem az első háromhoz értek. Szerencsére eddig nem mondták a nevemet, így mindenképp dobogós lettem. Az izgatottságtól a szívem hangosan dübörögni kezdett, mintha szét akart volna esni. A harmadik százhuszonhét ponttal,Adriana Hyland lett, megosztva a helyet Kimberly Houstonnnal. Mindkét lány sötét, kreol bőrű, göndör, fekete hajú volt, és legjobb barátnők. Úgy nézett ki, teljesen elégedettek a helyezéssel. A második helyet egy szőke, vékony, tetovált lány Alison Anders foglalta el, aki a meglepettségében először fel sem fogta, hogy az ő nevét mondták, majd kitörő örömmel ugrándozni kezdett a színpad közepe felé. Most már tudtam, hogy én kerültem az első helyre, még is annyira izgultam, mintha még mindig várnánk, hogy kimondják, ki lett a győztes.
- Nagy örömünkre szolgál bemutatni, az idei verseny első helyezettjét, aki büszkén képviselheti Los Angeles körzetét a nemzeti Surf Championship elődöntőjén, Hawaiin, - a hangulat fokozásáért, kis szünetet tartottak, majd teljes erejükből elkiáltották magukat – Isabelle Marin.
Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna, hiszen mióta szörfözni kezdtem, ez volt az álmom, hogy kijussak a bajnokságra, és lám, már csak egy lépésre vagyok tőle. Büszke, mégis megilletődött léptekkel indultam meg a bírák felé, kik kitörő örömmel akasztották a nyakamba a helyi döntő logójával ellátott arany érmet, és adták át az arany, női szörföst ábrázoló szobrocskát. Amint ezt a kezembe fogtam, a magasba emeltem a közönség fele fordulva, akik egyhangú éljenzésbe kezdtek, és a nevemet kántálták. Ennél jobb már nem is lehetett volna.